-Csak EGYET kérek. Eressz el. – mert én nem tudnálak. Bár nem szólt semmit, és szó nélkül elengedett, mégis éreztem valamit ott legbelül. Ott a legmélyebb és legeldugottabb sarkában a szívemben. Hazasétáltam, benyitottam a sötét lakásba.
- Will! – szólongattam bátyámat. De semmi. Sehol. Jól van, nem érdekel. Eleget kaptam már ma a fejemre. Nem kell még az is, hogy azt hiddjem eltűnt a bátyám.
- Mi van? – ugrik elém a sötétségben.
- Will! – ordítok rá hangosan.
- Nyugi már kislány. Mi a baj? – kérdezi kedvesen. Ez a hangneme még engem is meglepett. Arrébb léptem majd kitapogattam a villanykapcsolót, majd felkapcsoltam.
- Na mondd. – mosolyog rám, majd megsimogatja kedvesen arcomat.
- Szóval. – most mondjam el, és újságoljam el neki, hogy egy „sztárocska” rám hajtott? Na ne már. Ilyenre én nem pazarlom az időmet.
Én se vagyok magamnál. Nem merem bevallani, hogy az a pasi egy szívdöglesztő, térd remegtetős és nagyon-nagyon aranyos. De képtelen vagyok ezt beismerni.
- Na. – sürgetett Will.
- Semmi különös. Csak… egy autó elütött egy nyulat az úton. – hadartam ijedtemben. Nyulat? Jobbat nem tudtam volna kitalálni.
- Jó duma. – nevetett fel, majd megveregette vállamat. –  De ha nem szeretnél ma beszélni róla, megértelek.
- Köszi Will. – mosolyogtam rá, majd felszaladtam szobámba. Lefürödtem, majd felöltöztem pizsamába. Bevetettem magam a frissen mosott ágyneműbe, majd betakaróztam. De nem tudtam aludni. Egész végig Rajta gondolkodtam. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy elment köszönés nélkül.

- Ronnie! Kellj fel azonnal! – ébresztgetett Will, és mellettem ugrándozott egy szál alsógatyában.
- Fúj, előttem húzz fel nadrágot. – nevettem fel, majd arrébb löktem. – De ma nincs is suli. – gondolkodtam el. Szombat van, akkor minek nekem felkelni? Itt van nem stimmel…
- Gyere már! – megfogta kezemet, majd lehúzott a lépcsőn.  
- Istenem, Will. Szombat van, ami azt jelenti, hogy én egész nap egy helyben fekszek, vagyis az ágyamban. Szóval nem zavarsz. Érted? – magyaráztam kómás fejemmel, majd lehuppantam a tévé előtti kanapéra.
- Ezt nézd! – bökött a távirányítóval a képernyőre.
- Ez mi ez? – nevetek fel rekedt hangon.
- Justin nem tom’ ki. – hadarta. – De figyeld mit fog mondani.
- Justin Bieber tegnap utazott ide, Kansas Citybe, Brantfordból. Most megkért minket, hogy adjunk le nektek egy élő közvetítést. – mondja bársonyos hangon a műsorvezető nő. – tágra nyílt szemekkel nézek Will. Már majdnem megkérdeztem, hogy mi közöm van nekem ehhez, de szám elé tette kezét, és a tévére bökött.
- Sziasztok. Tegnap amint tudjátok Brantfordban jártam. Mély benyomást keltett. Szeretnék most egy dalt énekelni, és remélem megérted. – mivan?!  Egy fekete nadrág, és egy fehér mintás póló volt rajta, ami tökéleteses kiemelte azt a két óriási álmodozó szemeit. Világosbarna gitárját forgatta kezében, majd elhelyezkedett a bárszék-szerűségen.
- Én mindig gondolok rád, ahogy felkel a nap, és minden este mikor nézem a csillagokat. De nagyon szar az, hogy most nem vagy itt velem. De soha nem múlik el irántad a szerelmem. Szeretlek S-sel, szeretlek Z-vel, szeretlek a szeretlek összes betűjével. Én még várok rád. Ó, én úgy félek, hogy egyszer majd úgy érzed kell majd más. De olyan kibaszott sok a több száz kilométer. Most már inkább lehunyom két szemem. És elképzelem, ahogy fogod mind két kezem. Szeretlek reggel, szeretlek éjjel. Szeretlek örökké bolondos szerelmemmel. Még élek várok rád. De ó, én úgy félek, hogy mert egyszer majd úgy érzed kell majd más. Úgy félek, mert van neked sokkal jobb. Én féltelek. Szeretlek S-sel, szeretlek Z-vel, szeretlek a szeretlek összes betűjével. – fejezte be gyönyörű dalának utolsó sorait. Szemeimbe könnyek gyűltek, és bármennyire is tiltakozni, hogy ne nézzek a képernyőre, annál jobban vágytam arra, hogy vele legyek. Mellette.
- Istenem. – nyögtem ki. Soha nem éreztem ilyet legbelül.
- Tudtam, hogy van valami közöd hozzá. – mosolygott gonoszul Will.
- Nem érdekel. – vágtam hozzá, majd visszaszaladtam szobámba.
- Nem igaz. Nem igaz. – mondogattam magamba. Nem tudtam mit érzek, nem tudtam mit szóljak ehhez az egészhez.
*csrr* Istenem, még a telefon is zaklat. Komolyan, itt az embernek már nem lehet nyugalma?!
- Igen?
- Szija. – hallottam az ismerős hangot. Ezer közül is tudtam volna. Szívem (tiltakozásom ellenében) hevesen verni kezdett, s meg sem tudtam szólalni.
- Justin? – hebegtem. – Honnan tudod a számomat?
- Majd elmesélem. Ha lenne erre alkalmam. – kérlelt könyörgő hangjával.
- Mondtam már. Nem. Nem akarok tőled semmit. Vagyis egy valamit igen. Hagyj. Békén. Nem értem mit „szeretsz” annyira bennem, de kérlek. Hagyj.
- És a dal? Szerinted kinek írtam? – kérdezte szomorú hanggal, de nem tudtam mit válaszolni rá.  – Miért vagy ennyire előítéletes? Csak ismerj meg, és azután mondd, hogy hagyjalak békén. Ronnie, kérlek. Ma egyik haverom Brantbe utazik, és csak egy röpke egy órára hadd találkozzak veled Brantfordban.
- Egy óra. Se több, se kevesebb. – mondtam unalmas hangon. Pedig legbelül szívem őrült kalapálásba kezdett. A vonal tulsú végén hallottam, hogy Justin amolyan boldogsággal telien felsóhajt.
- Ugyan ott, ahol tegnap. Szia. Jó éjt.
- A stégnél este nyolckor. Szia.
- Akkor ez egy randi? – nevetett még egy utolsó fel Jus.
- Nem, ez nem randi. – hadonásztam kezemmel.
- Akkor mi? – kérdezte, és éreztem, hogy gonoszkásan elvigyorodik a telefon túlsó végén.
- Viszlát Justin. – ledobtam a telefonomat az éjjeliszekrényre, és csak azon tűnődtem, hogy akit eddig mindenkinél jobban utáltam, hogy a francba sikerült lebeszélnem vele egy randit? Neeem, ez nem randi. Azt hiszem….