- Nathan? – kaptam fel a telefont. Kérlek, csak add, hogy mondjon valami „jót”.
- Justin. – nagy levegőt vett. Gyerünk, siess, kérlek Nat.
- Tudom, hogy hol van Miranda. – nyögte ki halk hangon. Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől.
- Amilyen gyorsan csak tudd, mondd el. – az eső egyre nagyobb szemekben esett. Gyorsabban kellett az ablaküveget tisztítani. Igaz még csak reggel volt, de olyan sötét volt, mintha este 7-8 óra körül lehetne.

- Menj a folyónál lévő erdőhöz. Ott megtalálod. – le is tette a telefont. Közeli erdő? Tó? Honnan tudhatja ezeket Nathan? Honnan tudja, hogy itt van folyó, erdő?
Folyó (…) ügye nem. . . ?

Szemeim tele lettek könnyel. Szívem egyre hevesebben vert. Nem tudtam, hogy mi lehet vele. Megölném magamat, ha bármi baja is esne. Csakis miattam. Mert én voltam akkora marha, hogy nem hallgattam végig. Csakis az én hibás lesz. Nem tudnék nélküle élni. Ő az én Mindenem. Nekem ő jelenti a másik felemet. A lelki társam, és ha az ember másik fele elveszik, akkor annak vége.
Ebben a jelenetben már csak az a poén, hogy az utcán félméterenként paparazzik állnak. Remek. Hadd fényképezzék csak, hogy Justin Bieber sír. . . Elég gondom van. Nem szeretnék most ezzel foglalkozni. Csak azt akarom, hogy Őt újra kezeim között tudhassam.

Bár minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, de az attól még nem lesz rossz kapcsolat. Rossz csak akkor lesz, ha a felek úgy döntenek, hogy nem oldják meg a benne lévő problémákat, és hagyják, hogy a probléma uralkodjon el rajtuk és a napi kommunikációjukon.

Újra vágytam arra, hogy minél jobban magamhoz szorítsam. Akartam bőre finom illatát, haja érintését… és a Bahamákat ♥. Mindennél jobban. Szükségem van rá. Kellett az a „másik világ”.
Egyre közelebb jártam az erdőhöz. Leparkoltam az autóval s szerencsére sehol nem volt egyetlen paparazzis sem.
- Kicsim! – ordibáltam. Nem érdekel, hogy ha valaki hülyének néz. Akárhányszor kiáltottam, sehonnan nem jött egyetlen moccanás, vagy esetleg egy válasz…

Nem bírtam már tovább. Minden másodpercben ugyanaz a gondolat járt a fejemben. Nem tudtam kitörölni a fejemből ezt a gondolatot. Tudtam, hogy Miranda makacs lány. Nagyon makacs, és ez a folyó téma nagyon rossz párosítás.
Leszaladtam a partra, hátha találok valami jelet.
- Miranda! – kiáltottam. Semmi… semmi az égadta világon.  De legalább nincs annak semmiféle jele, hogy erre járhatott volna. Megpróbáltam felkutatni az erdőt.
Körülbelül délután három óra lehetett már. Egy árva dolgot sem találtam.
Várjunk csak… Nathan… telefonált nekem…. tudja, hogy hol van Miranda… akkor Nathan rabolta el?! Úristen, nagyon bonyolult ez nekem. Nem tudok már mit tenni. Próbáltam reménykedni benne, hogy valahol itt lehet. De semmi esélyt nem láttam erre.

Abban a pillanatban, tudtam, hogy kit kell hívni. Bepötyögtem a telefonomba a számot.
- Apa? – kérdeztem reménytelen.
- Mondjad Biebs. – vette fel nevetve a telefont.
- Miranda eltűnt. – küszködtem könnyeimmel.
- Hogy mi van?! – háborodott fel. Tudtam, hogy neki is sokat jelent a barátnőm, hiszen igen jó viszonyban volt. Nagyon jó barátok voltak és nagyon örültem, hogy ennyire tudta szeretni a barátnőmet.
- Tudnál segíteni? Hol vagy? – kérdeztem rekedtes hangon.
- Itt vagyok mamádnál. Tizenöt percen belül ott leszek.  De.. hol vagy? – kérdezte sürgetően.
- A városszéli erdőnél. Próbálj feltűnés nélkül jönni. Nem akarok problémát csinálni. – le is tettem a telefont. Nem köszöntem el, úgyis jön apa.

Leültem egy fatönkre. Lepergett előttem az életem. Az elejétől a végéig. Honnan jutottam el tovább. Lebecsültem a kis dolgokat. Mindent alábecsültem. Megérdemlem a sorsom. Az akarok lenni, aki régen is voltam. Az a „Biebercash.” Hiányzik az a gondtalan élet. Mirandával. Bár nem sors, amit kényszerből választ az ember. De tudom, nekem ez jár.
Nincs veszett ügy, míg akad csak egy bolond is, aki küzd érte.