Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Túlkésőn jött az életbe, és most túl korán megy el.
Megtörtént az elkerülhetetlen, az eső még nem csendesedett, de ő már elment. Úgy éreztem, mintha valaki kiszakított volna belőlem egy darabot.
Az elszigetelt világban, ahol a magány és a tulajdon illúziója olyan valóságos, azt hisszük, birtokolhatjuk saját értékünkön kívül álló dolgokat, embereket, érzelmeket. De ez csapda. Amikor a feladat végéhez érünk, amikor már nincs mit tanulni a másiktól, amikor minden helyet cserélt, az utak elágaznak. Hiszen nagyon szerettem Justint. Ő volt az én barna hercegem. A szél a szárnyaim alatt. Ő volt az ok, és az egyetlen ok, amiért fel akartam kelni reggelente.
Nem bírtam én ezt már tovább.

J U S T I N  S Z E M S Z Ö G E :

Csak ültem az autóban. Körülbelül 60-al mehettem. Az eső is szakadni kezdett. Már korán reggel. Magamra tekintettem. Ugyanabban voltam, amiben elaludtam. Akkor még .... Mirandával.
És akkor még Ő van felháborodva. Ő. Aki miatt két évig nem tudtam semmiféle kapcsolatot létesíteni. Aki miatt majdnem tönkrement a karrierem.
Nem… hiszen nem hibáztathatom Mirandát. Én voltam a hibás. De most nem. Talán ha akkor nem kelek fel, nem akadályozhattam volna meg,azt hogy megcsókolják egymást. De Miranda mióta megjött az állomásról, annyira… egyszerűen éreztem azt, hogy nagyon szeret, és tényleg csak én vagyok az életében.

* rrrrrrr *

Csörgött a telefonom.
- Igen? – szóltam bele.
- Haló! – szólalt meg egy kislány hangja. – Haló!  Van ott e valaki? – kérdezte ordítva.
- Szia, mondjad.
- Justin te vagy az? – kiáltozott még mindig.
- Igen. De halkabban, hallom úgy is.
- Jó rendben. – váltott normál hangnemre.
- Na, mondd. – bíztattam. Reméltem nem egy őrült rajongó lesz, aki megszerezte már megint a telefonszámomat. Akkor megint telefont cserélhetek…
- Miranda elfutott. Segítség! – mondta a kislány rémült hangon. Szóval ezért volt olyan ismerős ez a hang. Georgie!
- Georgie te vagy az ügye? – reménykedtem.  – Miranda hová ment? – kezdtem aggódni.
- Igen én vagyok. De segíts!
- Mondd gyorsan! – sürgettem.
- Miranda az előbb ment el. Azt mondta, hogy már mindegy. – nevese. Ne játsszuk el ezt megint. Nem tudtam, hogy hol lehet. Fogalmam sem volt.
- Nem mondta, hogy hova megy? – kérdeztem aggódva. Iszonyatosan ideges voltam. Az autóval megfordultam s visszafele indultam a házunkhoz.
- Nem. – letettem a telefont, majd gyorsan Mirandát hívtam. Nem vette föl. Többször is próbáltam. De semmi jel. Nagyon szomorú voltam; olyan szomorúság ez, amely nagyon mélyről jön, kiszámíthatatlanul. Megszállja az embert, átveszi a parancsnokságot a gondolatai felett. Meglassítja lépteit, fátyolossá teszi tekintetét. Talán már nem hosszú az élet - mondja a Szomorúság, és körüljár, mint egy csavargó, alattomosan.
Meg kell találnom. Akárhol is lehet. Néha úgy gondolom, isteni áldás ez a hírnév, máskor, ilyen helyzetekben, csak átkozni tudom magam. Utálom magamat, hogy ilyen hirtelen haragú vagyok, és nem hallgatok senkire. Nem Miranda volt a hibás. Hiszen ő nem csalna meg. Tudom, hogy szeret engem. Főleg tegnap… tegnap rendkívül éreztem. Ám a legjobban mégis az fájt, hogy veszekedve váltunk el. Mindketten mondtunk dolgokat, mindketten forrófejűek voltunk, és mindketten tudtuk, hogy szeretjük egymást. Szeretném elmondani még egyszer neki,… csak még egyszer, hogy tudjam meghallottad a sok lényegtelen szó között, azt, ami lényeges, ami fontos… hogy szeretlek.
Szédültem. Úgy éreztem, megláttam a kivezető utat a sivárságból, ám ez az út hideg és sötét volt, és kanyarjai az örök sötétség országába vezettek, ahol a nyers földszag az egyetlen, amit érezni lehet a kézen, a bőrön, a ruhán. Meg kell találnom.
Hirtelen ekkor új bejövő hívásom volt. Nathan…?!