Éppen a várakozóban voltam. Justin a nagymamájához utazott… Úgy volt, hogy ma jön haza. Már több órája a poros, koszos várakozóban ültem s ijesztően nagy szemű gyerekek vettek körül. Tényleg ijesztő volt. Próbáltam már telefonon is felhívni, de semmi… egyszerűen nem veszi föl. Vagy csak beleejtette az úgynevezett „ nagymama levesébe”. Azért megjegyezném, hogy Justin nagymamája igen zsírosan főz. Éppen fel akartam állni, és haza indulni, hiszen nehogy azt higgye már Justin, hogy órákat várok rá, csak azért mert ő a világ legnagyobb popsztárja. Én nőből vagyok, jogom van „nem várni órákat egy pasira.”

De nem álltam föl. Egy körülbelül 18 éves srác és egy 9 éves kislány váltott jegyet a következő vonatra. Valami furcsa módon, nagyon felkeltették az érdeklődésemet, és ha még ez sem lett volna elég, pont a velem szemen lévő padra ültek le. Ami még ennél is furcsább volt, hogy csak egy bőrönd volt náluk. Nem látszott rajtuk, hogy kőgazdagok. Sőt inkább a „normálisan” élőknél is szerényebben élhettek.
- Valami gond van? – szólított meg a fiú. Elég furcsa volt… olyan hangja volt mint Justinnak, csak kicsivel mélyebb..
- Nem, semmi gond. – oké, kicsit sokáig időztem rajtuk a szememet, és ez elég feltűnő lehetett neki(k).
- Will, nézd! Ez nem az a lány? – nézett rám csillogó szemekkel. Ó ne. Nem akartam felfordulást kelteni, főleg nem itt.
-  A Fairview-ból Stratford tartó vonat 2 órát késik. – hallottam egy női hangot a hangosbemondóból. Oké, akkor kb most jött el bennem az a pillanat, hogy kiverem a várakozó fal oldalát.
- Szia. – huppant le mellém a kislány. Aranybarna haja volt és édes eper illata. Nagy kék szemeivel bámult rám. Azonnal elszállt minden dühöm.
- Georgie gyere vissza, ne zaklasd! – szólalt meg a fiú, s közben kedvesen mosolygott. Szőkésbarna haja volt, és esőkék színű szeme.
- Merre mentek? – tettem fel a srácnak a kérdést.
-Strathallanba. – szólalt meg mellettem a kislány.
- Az messze van. – néztem a kislányra. – És meglátogattok valakit? – kérdeztem kedvesen.
- Nem. – válaszolt hűvösen a srác.
- El.. Elnézést. – megrettentem egy kicsit ettől a hangnemtől. Hiszen nem szerettem volna én ’belefurakodni’ az ő életükbe. Csak egy szimpla kérdés volt.. de már meg is bántam...
- Will! Nyugodj már meg. – csitíttatta a lány a srácot. – Azért megyünk, mert anyukánk kidobott otthonról. – hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Kidobott? Az anyjuk?! A saját tulajdon anyjuk?! Nem akartam mondani, hogy viszlát. Segíteni akartam rajtuk. Nagyon segíteni…
- Tessék? – nyögtem ki halkan.
- Georgie! – dörmögte a srác.
- Will, – halkult el a kislány hangja. – szerintem nem titkolhatunk el egy ilyen dolgot.
- Szerintem meg igen! – morogta Will.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – simogattam meg Georgiet. – De mit kezdenétek ti ott, anélkül hogy lenne a fejetek felett tető?
- Majd jön ami jön. – rántotta meg a vállát a srác. Tudtam, hogy valamit kell tennem. Hiszen ha jön a tél, akkor itt elég hideg van. Csakúgy mint bármelyik városban, itt Kanadában. Gondolkodtam. Mi lenne ha befogadnánk őket? Csak ameddig nem tudnak talpra állni. Justin meg biztosan nem bánná…
- Költözzetek hozzánk. – néztem a srác esőkék szemébe.
- Nem engedhetjük ezt meg… - gondolkodott el.
- De, megtehetitek. Jogotok van elfogadni. Lássátok be…jön a tél… hideg lesz. Nincs a fejetek felett tető. Mit tesztek? És nézz csak rá. – böktem a fejemmel a kislányra. – Kicsi ő még az utcai élethez. Van nálunk hely.
- Will! Kérlek… - nézett Georgie a srácra. Will felnézett, s oldalasan mosolygott rám. Nem mertem bevallani magamnak.. de mintha most … felgyorsult volna a szívverésem.
- Messze laksz?