A szó legszorosabb értelmében betörtem az ajtót. Az állam a földet verte, amikor megláttam őket. Szó szerint egymás szájában voltak. Amin megláttak engem szétrebbentek.
- Ez az aminek látszik! – nevetgélt Kardashian és a haját kezdte
dobálni.



- Ju… - torkomban hatalmas gombóc vert tanyát, nem bírtam megszólalni. Úgy éreztem megfulladok a látványtól. – Hogy… - kérdően meredtem Justinra. Szememből patakként kezdtek folyni a könnyek. Próbáltam visszatartani, de nem sikerült. Szívem őrült tempót diktált, lábam remegett. – Miért? Miért én? – kérdően néztem rá nagy szemekkel.

- Én… - zsebredugta kezét, nem mert a szemembe nézni. Csak néztem rá, válaszra várva. De hiába.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy hittem neked. Sajnálok minden egyes percet amit veled töltöttem el. Hagyj békén! Örököre. – örökre…- Semmi nem lesz már a régi. Semmi. Nem felejtek. Azt hittem, hogy tényleg te vagy az igazi. De felejtsük el egymást. Majd Kardsa vagy kivel, szóval legyél boldog vele. Ne keress, nem akarlak látni. Soha. Fáj minden emlék ami hozzád köt.-úgy éreztem muszáj kimondanom, amit érzek. Nem érdekel mit gondol rólam. Most már. Megfordultam. Még egy utolsó szánakozó pillantást  vetettem rá. Hirtelen tekintünk találkozott. Azok az éjbarna szemei teljesen megbabonáztak. De muszáj. Muszáj elmennem. Kisétálok a tündérmeséből. Örökre. Ahogy visszafordultam rengeteg paparazzis, újságíró és tévés ember gyűlt oda kamerákkal a kezükben. Rémültem meredtem mindegyikre, kérdésekkel bombáztak, de figyelmen kívül hagytam, s próbáltam kievickélni a tömeg között.

- Mirandaa! Akkor most szakítottatok?! – jött oda hozzám egy tinilány banda. Könnyek teli szemekkel bólintottam, mire ők boldogan felsikoltottak. Hogy képesek most örülni…?
A hátsó ajtó fele vettem az irányt. Óvatosan kinyitottam. Szuper… Tele fotóssal, újságíróval. Felemeltem a karomat, hogy hagyjanak már békén. Nem hagytak, szó szerint ráncigáltak. Nagy nehezen sikerült elmenekülnöm.
Sűrű, nagy felhők kezdtek gyülekezni. A lila minden színét meg lehetett találni a felhőtömegen. Hirtelen sűrűn kezdett szakadni az eső. De nem foglalkoztam vele. Csak lépkedtem. Magányosan. A hajam hamar elázott.
Leültem egy fűzfa alatt lévő padra. Kellemes volt érezni, hogy az eső már nem kopog a fejemen.
 Miért..? Miért velem történik mindez? Olyan szerencsétlen vagyok. Mit tettem én, hogy ezt érdemeltem ki? Először elvesztem a családomat, aztán meg Justint. Annyira jó. Megforgattam szemeimet.

Azt hittem, hogy majd egy szép nap, talán két év múlva, a Bahamákon, a homokos parton, gyönyörű égszínkék víz mellett, naplementében letérdel elém, és megkéri a kezemet, miközben a víz a homokot nyaldossa. Senki nincs a parton, csak mi ketten. Majd később egy fűzöld parkban, egy fűzfa alatt, és mesébeillő, csodaszép fehér ruhában, ő pedig talpig feketében örökre egymáséi leszünk. Egy életre. Pfff. Tündérmesében élek, akit a hercege megmentett, de útközben leestünk a fehér lóról. És nem tudunk vissza ülni. Mert … nincs tovább. Kellett nekem bedőlnöm Biebs hülye hazugságainak. Az élet túl kemény. Nekem túl kemény. Nem bírok ezzel. Mindenkit elvesztettem, magamra maradtam. Miért jöttem? Miért kell mindig ugyanabba a csapdába esnem. Egyre több és több tócsa keletkezett előttem. Felnéztem az égre. Már sötét vot. A Hold gyönyörűen bevilágította az eget. Csillagok ezrei ragyogtak az égbolton. Eszembe jutott Nathan… Szemeim újra, s újra megteltek könnyel.
Hirtelen megpillantottam egy vörös rózsát. Pörögni kezdett az agyam.



- Egy emlék, és örökre kilépek az életedből. – suttogtam magamban halkan.  Odaléptem, s leszakítottam. Még mindig szakadt az eső. A rózsán lévő tüskék felsértették ujjamat, s folyni kezdett belőle a vér. Ráfolyt a rózsa szárára. De ezzel most nem foglalkoztam. Elkezdtem futni.
Tudtam, hogy hol szállnak meg Justinék.
- St. George Hotel.- suttogom magam elé. Olyan volt mint egy palota. A hotel a sárga fény minden színében pompázott. Gyönyörű volt. Gyorsan besiettem a hotelbe. Lesett az állam. Teljesen olyan feelingje volt, mint a Bahamákon lévő szállodának. Gyönyörű márvány pult, hófehér padlózat. Odarohantam a portáshoz, és kérdően meredt rám. Biztos azt gondolta, hogy: „Na már megint mit keres itt egy ilyen csapzott kutyafejű ember?” De most nem érdekelt semmi. Erősen szorongattam a rózsa tövét. Csak azért imádkozok, hogy nehogy összefussak itt Justinnal…
- Melyik szobában van Justin Drew Bieber? – felhúzott szemekkel néz rám a portás. Ébenfekete haja kissé feltüsizett, gyönyörű fűzöld szemei voltak. Egész jól állt neki. Olyan huszon-egy éves lehetett. Ilyen fiatalon itt dolgozik…?

- Ilyen információt sajnos nem adhatok ki. – néz rám szomorúan azokkal a nagy, ragyogó szemeivel. – De egy frissítő teát adhatok. – kacsint rám. Megforgatom szemeit.
- Kérlek. Justin barátnője vagyok. – suttogom. – Miranda Shay vagyok. – könnyeimmel küszködtem. Már rég nem vagyok a barátnője. Nem bírtam tovább. Szememből patakként kezdtek folyni a könnyek. Nem mertem felnézni a srácra.
- Miranda Shay? – hangja kedvessé változott. – A húgom oda van érted. Múltkor az egyik számodra tütüben táncikált. Három éve balettozik, versenyszerűen! Ő a legnagyobb rajongód! – kezdem már nagyon unni. Mi van szófosása van? – És azt említettem már, hogy…

- A szobaszámot kérem! – mondtam visszafogottan. 
- A legfelső emelet, nem tévesztheted el. – suttogta halkan, nehogy valami rajongó meghallja.
- Köszönöm. – mondtam kedvesen. Ő bólintott, és még utoljára ránéztem.
- Amúgy aranyos ez az elázott kiskutya feeling! – nevetgélt. Uhhm. Most erre nekem nincs időm.
Rohantam a lift fele. Lift…
Röpke fél perc alatt fel is értem a legfelső emeletre. Kiléptem a liftből, és egy rövid folyosó volt előttem.
Érdekes… elindultam. Az ajtaja előtt állok. Halkan megfogom a hideg kilincset. Testemen végig fut a bizsergés.
Halkan kattan az ajtó. Bekukucskálok. Érdekes… hol lehet? Körbenézek a szobában. Napsárga falak, fapadló, légkondicionáló, hatalmas ablak, érkély, gyönyörű kilátással a fővárosra. Hatalmas francia ágy, hófehér lepedővel. Lenéztem a földre. Csak Justin bőröndjei voltak ott. De hol van Usher, és Pattie, meg Ryan…? Vagy… lehet, hogy azt akarta, hogy… úristen. Magam elé meredek nagy szemekkel. Talán mégiscsak szeret. De… nem ezért jöttem. Nem futamodok meg, nem bocsájtok meg neki.
Letettem a rózsát. A véres szára vérnyomot hagyott maga után a lepedőn.

Hallottam, amint valaki megengedi a tusolót. Szóval tusol. Ha most együtt lennénk… elkalandozott a fantáziám. Minden felé, minden irányba. Talán most együtt fürödnénk.. Nem. Mennem kell. El innen örökre. Lassú léptekkel az ajtó felé vettem az irányt. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Remélem, nem hallotta meg. Szememből újra folyni kezdtek a könnyek. Nem bírtam alábbhagyni a sírással. Nem is akartam. Nekidőltem az ajtónak. Fejem retrtentően zúgni kezdett. Nincs többé, olyan hogy ő és én. Félnék hogy újra megtenné. Csak egy senki vagyok a nagyvilágban. Egyedül maradtam. Barátok, szerelem, család nélkül, egy olyan országban, ahol világ életemben nem jártam. Egyedül hagyott. Magamra. Nincs értelme az életemnek. Soha többé. Justin nélkül nincs. Ő jelentette nekem a mindent. Eddig a másodpercig.