-Miranda… Miranda..? – annyira elbambultam, hogy észre sem vettem a külvilág zajait.
- Hm?! – „ébredtem” fel hirtelen.
- Gyere. Menjünk. – mosolygott rám megértően. Megfogta a kezemet és feltápászkodtam.

- Akkor szia. – megpusziltam az arcát s elengedtem a kezét. Vagyis próbáltam volna elengedni. De ő nem engedte el. Szorosan fogta még.
- Mikor látlak? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. – Este hétkor jövök. – gyengéden megcsókolt, s benyitott a házuk kapuján. Még egy utolsót intett, és bement a házba. Mosolyogva elindultam hazafele. Egész úton hazafelé, azon gondolkodtam, hogy vajon mi történt Emilyvel a buli után. Nem volt szép dolog tőlem, hogy otthagytam. Vigyáznom kellett volna rá. Teljesen lelombozott kedvvel nyitottam ki a kapunkat. De amit ott láttam, a vér is megfagyott bennem. Emily várt rám a lépcsőfokon, elkenődött szempillafestékkel, szemébe lógó, kókadt aranyszínű tincsekkel. Az ölében egy pokrócba csomagolt batyu.

- Tudom, hogy telefonálnom kellett volna. – mondtam s odaszaladtam hozzá. Feltápászkodott. Az arca piros és puffadt, a könnyeit gyűri vissza.
- Azt hiszem, nem igazán tudtam, mit kéne csinálnom, úgyhogy idejöttem. – rendezgeti a takaró, és megmutatja tartalmát. Egy nagy fekete macska néz rám csodaszép zöld szemekkel. Gyengének látszik.
- A te kandúrod? – nézek kedvesen a macskáról Emilyre.
- Nőstény. – bólint Emy. A mellkasához szorítja.
- Nem is tudtam, hogy van macskád. – hunyorgok rá. Szeretnék segíteni, de nem tudom mit is kéne tennem. Régebben Lucie egy kicsit allergiás a macska szőrre. Benyitok a lakásba s beinvitálom. Megnyugodtam, hogy anya nincs itthon. Utánam jön a konyhába, ahol fogok egy üveg vizet, és egy tálba töltöm.
- Mióta van meg? – kérdezem. Emily közben kicsomagolja és az ölébe veszi a cicát, aztán elé tartja a vizestálat. De a macskát egy kicsit sem érdekli a víz, gyorsan elfordul.
- Pár hónapja. – vonja meg a vállát. Leteszi a tálat, és megsimogatja a feje búbját. – Senki nem tudja. Csak Mr. Johnson, a szomszédunk. Anyám beájulni. Isten ments, hogy egy valódi, élő dolog összepiszkolja a lakberendezett enteriőrjét. – mondja fejcsóválva. – A szobámban lakik, leginkább az ágy alatt. De résnyire nyitva hagyom az ablakot, hogy néha kimehessen mászkálni. – néz rám.

- Hogy hívják? – nézek a macskára. Suttogva beszélek, hogy elrejtsem az aggodalmat a hangomban. Mert amennyire én látom, már nem sokáig él már.
- Kabala. – feleli felfelé görbülő szájjal.- Azért neveztem el így, mert szerencsés… legalábbis úgy tünt valamikor. Az ablakom alatt találtam, mikor Nick-kel először csókolóztunk. Olyan romantikusnak tűnt! Mint egy jó jel. De most… - néz félre.
- Talán segíthetek. – mondom. Kezd formálódni egy ötlet. Nem vagyok biztos benne, hogy működni fog, de amit látok, azt mondatja velem, hogy nincs mit vesztenünk.
- Az állatorvos az mondta, hogy legyen kényelmes helye, amíg csak lehet. És maradhatna nálam, mert tényleg szeret az ágyam alatt lakni, de anya úgy döntött, átrendezi a hálószobákat, akkor is ha apa azzal fenyegetőzik, hogy eladja, és most a lakberendező meg az ingatlanügynök egyszerre van nálunk, mindenki veszekszik, a ház meg egy kupleráj. És mivel  Nick  meghallgatáson van ezzel az új bandával, arra gondoltam hozzád jövök. Amúgy is hozzád jöttem volna. De mostanában olyan elfoglaltak vagytok Justinnal, és nem akartam zavarni. De ha dolgod van, nem maradok. Úgy értem ha át akar jönni, vagy valami én…

- Higgy nekem – intek nemet a pultnak dőlve. – Nyugodtan maradhat. – mosolygok rá bíztatóan. – De… ha már itt tartunk. Most jut eszembe. Usher nem telefonált? – a hűtőhöz lépek, majd kiveszek egy tál epret. Megkínálom vele Emilyt. Próbálom felvidítani. Hátha eszébe jut, az „eper-csatánk”, mikor az egész falunk vörös eperlében úszott. Elényújtom a tálat, de visszautasítóan megrázza fejét.
- Visszavonták a First Dance-t. Nem telefonált nektek? – néz rám Emily ráncolt homlokkal.
- Nem… - válaszolom s pörögni kezd az agyam. – De miért?
- Valami szereződés nem volt jó. Azt mondta nektek is telefonálni fog. – pár perc kínos csend következett. – Csak szomorú vagyok. – sóhajt fel, Kabala állát vakargatva. – Nyilván szép hosszú élete volt, meg minden, de akkor is! Miért kell ilyen szomorúan végződnie? Egyszerűen csak nem értem. –mondja szomorúan. - Miért kötődnénk bármihez is, ha A: sosem tart örökké, B: rohadtul fáj, amikor vége lesz? – rázza a fejét. –  Mert ha minden véges, ha mindennek van eleje, közepe, vége, akkor minek kezded el egyáltalán? Mi értelme az egésznek, ha egyszer minden a VÉGE felirathoz vezet. És nem a … halálra gondolok.-szemébe nézek, de a remény apró lángját sem látom. - Bár mind úgy végezzük… mindegy, milyen keményen harcolunk. – int a cica felé.
Kifújja haját az arcából, és rám néz. Kabala és Emily között váltogatom a pillantásomat. - Olyanok vagyunk mint bárki más. Várjuk, hogy sorra kerüljünk ezen a morbid várólistán. – suttogja halkan. – Kabala meghal, a szüleim a válás határán vannak, és lássuk be, Nick meg én végül szakítani fogunk. És ha ez nyilvánvalóan egy meghamisíthatatlan tény, akkor… - törli meg az orrát. – Hát… akkor a kezembe is vehetném a helyzet irányítását, és dönteném el, mikor. Inkább én okozok fájdalmat neki, mielőtt ő okozna. Mert két dolog biztos, egy: vége lesz, kettő: ha valaki kötődik, az megsérül. És miért én lennék az? – folyik az orra s remeg a szája széle. – Jegyzed meg amit mondom, mostantól én vagyok a Teflon-lány. Minden lepereg rólam, semmi sem ragad rám.

- Igazad van. – meglepetten felkapja a fejét. – És abban igazad van, hogy te meg Nick is szakítotok valamikor, és nemcsak azért, mert minden véget ér, ahogy mondtad, hanem mert így működnek a dolgok. A legtöbb középsulis szerelem nem éli túl az érettségit,
- Most már mennem kell. – mondja depressziós arckifejezéssel. Még utoljára megsimogatja Kabala fejét. Megölel. Arca még mindig puffadt, kisírt szemei pedig feldagadtak. Erősen megszorítom, majd ki kisérem az ajtón. A cicát a pokróccal együtt leteszem a padlóra, s betakarom.

Csengetnek.
Odaszaladok az ajtóhoz és kinyitom. Justin állt ott. És a kezében Jazzy-t fogta. Mögötte az anyukája, Jeremy és Usher állt. Kissé megilyedtem…
- Hát ti? – váltogatom meglepődött tekintetem az összegyűlt "kis család" között.