- Sajnálom amit veled… mármint veletek tettem. Nem volt szép tőlem. – Nat ott ült mellettem a padon. Mélyen a szemembe nézett. Szívem még hevesebben verni kezdett.
- Én sajnálom, hogy megcsaltalak. – mondtam alig hallható hangon.
- Megérdemeltem. – húzta a száját.
- Szerintem inkább hanyagoljuk a témát. – felsóhajtottam. Kezdtem megint nagyon ideges lenni. A bezártságtól van. Mivel egy kicsit klausztrofóbiás vagyok.
- Mi a baj? –kérdezte Nathan lágy hangon. Nem válaszoltam, csak a fejemet fogtam. „ Justiiin, kérlek, gyere. Gyere…” mondogattam magamban.
- Semmi… vagyis… csak furcsa téged újra látni.
- Akkor egy véleményen vagyunk.  – kínos csend következett. Végül én törtem meg a hallgatásunkat.

- És most van barátnőd? – kérdeztem tőle, talán kicsit túl félénk hangon.
- Öhm… van. – olyan érzés öntött el hirtelelen, mintha egy tört szúrtak volna a szívembe. Tartottam két másodperces hatásszünetet. Be kell, hogy ismerjem… elég nehéz, de féltékeny vagyok. És nem akarom, hogy ezt Nathan észrevegye.
- Juliett. – mondta s felsóhajtott.
- Az a Juliett, aki mindig piszkált, kiszúrt és megvert engem és téged hatodik osztályban?! – háborodtam fel. Talán túlságosan is feltűnően. Hogy járhat Juliettel…? Az a csaj egy plázacica.
- Igen…
- Oh, értem. Hát akkor sok boldogságot. – húztam a számat, de azért erőltettem egy mosolyt és Natra néztem.
- És miújság Justinnal? – kérdezte, majd édesen rám mosolygott.
- Semmi…

- Bocs, hogy ha tolakodónak érzed ezt a kérdést, de volt már …AZ? – Nathanra néztem, és láttam , hogy egy kicsit elpirult, s maga elé nézett.
- Volt… - mondtam halkan. Teljesen elöntött a forróság. Eszembe jutott a Bahamákon töltött idő. Szívem még hevesebben vert. Nathan nem szólt semmit, csak nézett maga elé.
- Valami baj van? – tettem fel neki a kérdést halkan.
- Nem tudom, csak… hiányzol. – suttogta alig hallható hangon. – Figyelj.. elmondom. –felállt a padról. - Nem bírom már! NINCS SEMMILYEN JULIETT! RÁD VÁROK! – elém állt, majd leguggolt. Mutatóujjával felemelte  a fejemet. – Hiányzol. Rettentően.  Két év minden emléke bennem kavarog. Emlékszel mit terveztünk? – szemembe könnyek szöktek, mikor ezt a mondatot elmondta. – Hogy két év, harmadik hónapban, végre… beteljesült volna a szerelmünk. És ez pont mára esett. Ma lett volna két év, három hónap. – nem tudtam tovább magamban tartani a könnyeimet. Patakként folytak végig az arcomon. Ajkamba haraptam. Nem mertem Nathanra nézni. Nem bírtam… felálltam a padról. A fejemet fogtam. Eddig fel sem tűnt Nat hiánya.
- MIÉRT ÉBRESZTESZ BENNEM BŰNTUDATOT?! – ordítottam felé.
- Miranda… nyugi. – nevetett felém. Emiatt nagyon dühös volt. Az ajtó elé léptem. Erősen dörömböltem, hátha meghallja valaki.

- Most haragszol?! – kérdezte Nat félénken.
- SZERINTED???!
- Jól van na, bocs…
- Nincs bocsánat. Ki akartam békülni veled, de te csak röhögsz rajtam! Tudod mikor fogsz megint látni! – minden szót amit hozzávágtam fájt. Nekem fájt.
- Most mi a franc bajod lett? – letöröltem a könnyes arcomat, majd még erősebben ütöttem az ajtót.
- SSH! Lépteket hallok! HÉÉÉ! NYISSÁK KI! … valaki .. – nem sok levegő volt abban az apró helyiségben. Kezdtem megfulladni.
- Csak képzelődsz. – nevetett megint felém.
- Nem érted hogy maradj csendben?! – erősebben hallottam a lépteket. – NYISSÁK KI!  - hirtelen éreztem, hogy a lábam nem bírják a terhelést, és feladják a szolgálatot. Összerogytam az ajtónál. És minden elsötétült.

Arra ébredtem, hogy egy kanapén fekszek. Félénken kinyitottam a szememet. A szívem hatalmas megnyugvásra lelt mikor megláttam Justint.
- Mi.. történt? – kérdeztem alig hallhatóan, de reméltem, hogy Justin meghallja. Odajött mellém, majd leült a maradék helyre a kanapén.
- Nagy nehezen kinyitottuk az ajtót, és láttam, hogy csak törékenyen fekszel ott. Rögtön hazahoztalak. – felültem a kanapén.
- Uhh..
- Történ valami… Nathannal? – mélyen a szemembe nézett. Keze remegett, és nagyon félénken nézett rám.
- Nem, semmi. – mondtam magabiztos hangon.
- Biztos?
- Nem bízol bennem? Nálad jobban senkit  nem szeretek…
- Nathan az mondta, hogy csókolóztatok. – nem mert a szemembe nézni egy rövid ideig.
- És te neki hiszel?
- Nem tudom már, hogy kinek hidjek!

- HA BENNE JOBBAN MEGBÍZOL, AKKOR NEKEM… vagyis… szerinted értelme van annak, hogy nem bízol bennem, és együtt vagyunk? Mert semmi értelme! – felálltam a kanapéról, és kiviharoztam a házból. Hazamentem. Most akkor szakítottunk?  Vagyis én szakítottam vele. Úristen. Hogy lehettem ekkora marha?! Még mindig a fekete ruhában voltam.
Kinyitottam az ajtót, majd bementem.
- Miranda, hol volt voltál? -  kérdezte anya. Nem is volt ideges. – Tudod, hogy nem gondoltam komolyan, hogy nem találkozhatsz Justinnal. Dubai-on nagyon felment az agyvizem. – mondta anya, majd aranyosan rám nézett.
- Oké, rendben. Kösz. – felszaladtam a lépcsőn.
- Mi a baj? –ordítozott utánam anya. – Fiatalság bolondság..
Fejemet a párnába rejtettem. Zokogtam. Nem bírtam abba hagyni. Nem is akartam. Valaki kopogott.

- Hagyjatok! – ordítottam, de közben még mindig nagyon sírtam.
- Én vagyok… - ismerős hangja volt. Oda szaladtam az ajtóhoz, majd résnyire kinyitottam.
- Justin…?